Hozzál friss szalmát a Kisjézus jászolába! Ezzel a mondattal kezdődött gyer­mekkoromban a karácsony. A ropogó hóval bélelt délután - akkoriban még rit­kák voltak a fekete karácsonyok - napfénnyel ragyogta be a szérűt, ahol a házunkkal szemközt a szalmakazla állt. Hósapka födte. Az oldalába vájt bar­lang, amelyből a friss szalmát csikartuk ki naponta az almozáshoz, a nyár porba fojtott, hibernált illatával fogadott.

A várakozás, a készülődés izgatott pillanatai nemcsak a kis szobát töltötték be, nemcsak az udvart, hanem az egész falut, az egész országot, de lehet az is, az egész földkerekséget. Még mi, gyermekek sem elsősorban az ajándékra vártunk, hanem a csodatévő istengyermek születésére, aki nemcsak fényt, meleget hoz számunkra, de a megbocsátás és az önfeláldozásban kiteljesedő szeretet misztériumába is beavat bennünket.

A szokásos petróleumlámpa helyett gyertyát gyújtottunk, és elhelyeztük a gipszből készült, festett vásári kisded-szobrot a kibélelt jászolban.

És várakoztunk.

Nem evilági várakozás volt ez.

Nagyapa megilletődve, akadozó, dörmögő hangon böngészte a Biblia szavait:

„.. .szülé az ő elsőszülött fiát, és bepólyálá őt, és helyezteté őt a jászolba...

Valának pedig pásztorok azon a vidéken, akik künn a mezőn tanyáztak és vigyáztak az éjszaka az ő nyájok mellett.

És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert hirdetek nektek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen.

Mert született néktek a Megtartó.

Találtok egy kis gyermeket bepólyálva feküdni a jászolban.

És ezt látván, elhirdeték, a mi nékik a gyermek felől mondatott vala.

És mindenek, akik hallják, elcsodálkoznak azokon, a miket a pásztorok nékik mondottak."

„Amikor pedig megszületik vala... napkeletről bölcsek jövének...

Láttuk az ő csillagát napkeleten, és azért jöttünk, hogy tisztességet tegyünk neki."

Amikor a szavak elapadtak, odakintről, a feneketlen sötét éjszakából elő­bukkant az angyalok, a csordapásztorok betlehemező csapata, az ablakhoz szorították rózsaszín kamasz orrukat, így kémleltek befelé, elkészült-e már a család fogadásukra, s gircses-görcsös pásztorbotjukkal megkocogtatták az üveget. Szabad-e bejönni?

A kérdésre kitárult az ajtó, s betódult a gyermekcsapat, hogy jelentsék ők is az örömhírt: „A Kisjézus megszületett..."

Az örömhírt, amely - ahogy Lukács evangélista mondja - az egész népnek szól. A népnek, amely érti ezeket a szavakat. Nem gondoltunk mi rá, de érez­tük, ez az a kör, a magyar szavakat értők köre, amelyben fájdalmasan és meg-másíthatatlanul egyek vagyunk.

Az iskola aztán tudatta, az elmaradott klerikális reakció áldozatai vagyunk. A karácsony helyett fenyőünnepről beszéltek, rénszarvas vonta szánon télapó hozta a messzi szovjet tajgából ötágú csillaggal díszített vörös zacskókban az ajándékot.

Ellenálltunk, de az ellenállás kényszere árnyékot vetett a régi karácsonyokra.

A szovjet világ visszavonult. Gondoltuk, a régi, őszinte karácsonyok áhíta­tát nem zavarja most már semmi.

Tévedtünk. A rénszarvas szán megkerülve a földet, most Amerika felől robog felénk Paprikajancsival és Mikulással a bakon, és „csodálatos karácso­nyi meglepetésekkel örvendezteti meg legifjabb olvasóit."

Ha lehet, végleg elfeledtetve karácsony igazi üzenetét.