„Éjjel vezettem, Tünde pedig felszolgált. Reggel, amikor hazaértem, szeretkeztünk. Délelőtt az egyetemen voltunk. Délután szeretkeztünk. Este bekísértem a csehóba, és ott ücsörögve vártam meg a váltótársamat és a verdát. Szeretkezéseink szusszanatnyi szüneteiben felolvastam neki a novelláimat. Nem emlékszem, hogy aludtunk volna. A vasárnapunk volt csak szabad. De úgy emlékszem, akkor is szeretkeztünk. Eldugott helyeken, az isten szabad ege alatt, árnyékos réteken és napsütötte, sziklás ormokon, miután busszal, villamossal, hévvel kibumliztunk a városból.

A világon semmink nem volt. Pici kis szobánk világítóudvarra néző ablaka alatt egy laticel hevert a földön, rajta két pokróc (egy lepedőként, egy paplanként szolgált) és egy párna. A ruháink falba vert szögeken lógtak, a kölcsönkönyvek és folyóiratok, újságok a padlón tornyosultak. A konyhában csak egy ócska gáztűzhely, egy falikút volt és a rozzant, imbolygó asztal két székkel, amit lomtalanításkor szereztünk. A lomot őrző cigányok azt mondták, vigyük csak bátran. Ahogy cipeltük, az egyik rátett az asztalra egy kormos »kotyogó« kávéfőzőt, azt mondta, ez ajándék, és a Devla áldjon meg bennünket egy futballcsapatnyi kölyökkel."

(A mű  teljes terjedelmében a Magyar Napló 2012. júniusi számában olvasható, mely digitális változatban elérhető a www.digitalstand.hu/magyarnaplo címen.)