„Kint ordítozás. Vasárnap, cellatársam felvilágosít, hogy ma van fürdés, valaki nem szereti a hideg vizet. Jön az őr, nyitja az ajtót, Zoli addigra már kikészített törölközővel várja, megy fürdeni, mikor visszajön, az őr rám néz és üvöltözni kezd, hogy majd ő fog nekem könyörögni, rohadjak meg büdösen, és becsapja a vasajtót. Azt se tudom, miről beszél. Csak az után esik le, hogy készen kellett volna álljak, mikor Zoli visszajön, akkor rögtön váltom én, nincs idő a kecmecre. Míg egy csorda előzetes lefürdik, hosszú idő. Pörgetni kell. Nekem kimarad a fürdés, de nem baj, nincs is tiszta ruha nálam. Meg nem is nagyon akarom megismerni a helyi viszonyokat. Szándékomban áll gyorsan távozni.

Kilenckor sétára megyünk. Valahogy akkor kezd az egész valósággá válni, amikor kimegyek és meglátom a természetes fényt. Körbe vasrács vaslemezzel borítva, fölfelé egy szürke négyszög vascsíkokkal szabdalva, az az ég. Kutyák ugatnak a kerítés mögött. Fél óra körbe-körbe a szobányi területen, aztán vissza. Várakozás. Megeszem a margarinos, lekváros kenyeret, eldőlök a priccsen. Vagy áll az ember a cellában vagy fekszik. Az idő nem akar telni. Elalszom.

A vasajtó nyílásán épp ebédet dug be a »házi«, amikor felébredek. Sárgaborsó főzelék konzerv. Fölülök, ölembe veszem a mocskos műanyag tálat, a kenyeret egy újságpapírdarabra teszem, és falatozni kezdem a börtönkosztot. Iszonyú a meleg és a dohszag. Ebéd után iszom egy kis állott meleg vizet. Zoli szerint már négy napja poshad a földön.”

(A mű teljes terjedelmében a Magyar Napló 2012. júniusi számában olvasható, mely elérhető a www.digitalstand.hu/magyarnaplo címen.)