(részlet)

„…egyre gyakrabban előfordul, hogy a villamoson vagy a metrón megakad a szemem egy-egy huszonéves, már asszonyi virágzásban pompázó, de a fiatalság még jelenlévő, megható bájait divatos sminkekkel szét nem mázolt fiatal nőn: a szeme, a haja, a bőre, a szája, egy hajlat, szín, keze moccanása, testtartása! – pontosan az a típus, mint Sarolta, vagy éppen Réka! Ilyen lesz Ő érett ifjúsága pompájában – amikor már feltehetően nem láthatom. A Mindenség kihunyásának csak töredéke, de hogy a lélekben motoszkál, talán a legfájdalmasabb: mikor már nem érinthetem meg őket, nem fürödhetek a pillantásukban, nem aggódhatok értük, nem álmodhatok róluk. Nem érezhetem közös génjeink illatát. Ilyenkor valamilyen belső remegés fog el, valami nem mindennapos szorongás és az idő zsarnokságát legyőző diadalérzet keverékéből adódó remegés. Kicsusszan belőlem az önfegyelem, s bár

megérzik, visszanéznek, és megkapom a vén trotlinak kijáró választ: egy megsemmisítő biggyesztést. Olykor egy mély, gúnnyal teli mosolyt. Az öregség nyűgeivel, bölcsességnek mutatkozó fásultságával együtt ezt is attól visszatart, hogy mint valami végzetes úton meginduljak a felismert valaki felé, megcsókoljam, vagy legalább megérintsem azt a nyakhajlatot, halántéki szeplőt, arcon ülő gödröcskét, de a szememmel gátlástalanul birtokba veszem. Nem tudom, milyen izzású ilyenkor a tekintetem, de a nők mindig megérzik, ha valami tapad rájuk, erőszakosan, ragacsosan – meg kellett szokni: ezek a visszapattintott pillantások sosem, de még egy évtizeddel ezelőtt se voltak ennyire elutasítók. Ilyenkor a legszívesebben megszólítanám őket, elmagyaráznám, valójában minek szól ez az elragadtatás, hogy nyoma sincs benne holmi kivénült híméhségnek, a vén kujonok gátlástalan tolakodásának – de hát nem lehet, csak rontanék a dolgon. Nem tudnám ezt a helyzetet érthetően elmagyarázni, habogások nélküli összeszedett mondatokkal, de még akkor se biztos, hogy megértenék. Huszonévesen talán nem is lehet efféléket megérteni. De különben is: a véglegesen őssé válás előestéjén már kell lennie az emberben annyi alázatnak, hogy háborgás nélkül elviseljen egy igaztalan megszégyenítést.”

(A teljes mű a Magyar Napló 2012. júliusi számában olvasható, mely digitális változatban a www.digitalstand.hu/magyarnaplo címen érhető el.)