(részlet)

„A nő dacosan hallgat, egy nem létező repedést nézeget a falon. Követi a láthatatlan repedés erezetét egészen a plafonig, mint amikor a tenyéren az életvonalat követik le ujjal, csuklóig, amíg az belefut a semmibe. El kell ütni valamivel az időt. Milyen érdekes, pókháló van, pók nincs, biztos meghalt. Vajon a pókok is megfulladnak, ha túlszeretik őket?
– Van pénzed? Van mit enned? Ne fogd be a füled! Ne csinálj már úgy, mintha hároméves lennél! Mondom, ne fogd be a füledet!
– Ne szólj hozzám, mert lövök!
– Na, ugye, hogy tudsz mégis beszélni! Gyere, reggelizünk.
– Majd a nyugdíjasotthonban.

Amit érez, fantomfájdalom. A kitépett lapok, a levágott testrészek helyének fájdalma. Nézi a férfi bogárbarna szemét, keresi az egykori közös emlékek nyomát a retina mögött, az agyban, az emlékezés fiókjaiban. Balaton-part. Ülnek egy mólón, bámulják a vizet, a gumimatracosokat. A vízfelszínt csak a strandolók kavarják fel, amúgy tükörsima, az égen jóidőfelhők, mégis szorong, fél. Az a másik kezébe veszi a kezét, szorongatja vékony madárujjait, és megígéri neki, hogy soha nem fog meghalni, hogy mindig vele lesz, csak ne féljen már. Utána kézből eteti, ujjvégről, sült hallal – ő pedig szégyelli, hogy ügyetlenül tud csak szálkázni, meg attól is tart, hogy a torkán akad valami, így boldogan csipegeti az ujjak között tartott falatkákat. Vajon a másik emlékszik ezekre még?Amit érez, fantomfájdalom. A kitépett lapok, a levágott testrészek helyének fájdalma. Nézi a férfi bogárbarna szemét, keresi az egykori közös emlékek nyomát a retina mögött, az agyban, az emlékezés fiókjaiban. Balaton-part. Ülnek egy mólón, bámulják a vizet, a gumimatracosokat. A vízfelszínt csak a strandolók kavarják fel, amúgy tükörsima, az égen jóidőfelhők, mégis szorong, fél. Az a másik kezébe veszi a kezét, szorongatja vékony madárujjait, és megígéri neki, hogy soha nem fog meghalni, hogy mindig vele lesz, csak ne féljen már. Utána kézből eteti, ujjvégről, sült hallal – ő pedig szégyelli, hogy ügyetlenül tud csak szálkázni, meg attól is tart, hogy a torkán akad valami, így boldogan csipegeti az ujjak között tartott falatkákat. Vajon a másik emlékszik ezekre még?”

A férfi szeme alatt árnyékos, füstös színű a bőr. Jól áll neki az öregedés, bár a tekintet fénye már nem a régi – homályos, karcolt üveglencse a szivárványhártya helyett. Szavak és testbeszéd nélkül nézik egymást.

Valahol, a mélységben összetartoznak, mint a part és a folyó. Egymásra nőttek. Kibogozhatatlan, kusza szálak, becsomósodott vérerek, emlékfonalak. Jobb átvágni őket egy finom metszéssel, csak egyszer fáj.”

(A teljes mű a Magyar Naplo 2012. júliusi számában olvasható, mely digitális változatban elérhető a www.digitalstand.hu/magyarnaplo címen.