"Fogta hát az író úr a koffert, leszámolt az illúziókkal és visszament az újvilágba, mert úgy érezte, talán elviselhetőbb, ha az ember idegenek között idegen. Nem számolta fel teljesen az óhazát. Kétlaki lett. „Hogy mi köt mégis ide? … a helyszínek, egy fa a kertben, az utca és az ablak. Apám nevetése, anyám lába nyoma. Öcsém, kishúgom. Verssorok. A déli harangszó, az egyetlen állandó műsorom. Egy befejezetlen kézirat.”

Szeretettel ír az emberekről, pedig lett volna ideje, alkalma megkeseredni, elzárkózni, magányosan tengődni, de ő valahogy megmaradt olyannak, aki már nem hisz abban, hogy az ember alapjában véve jó, "de tudja, hogy a szeretetlenség ezen a világon a legnagyobb borzalom.” Szereti az embereket. Többször felszólították itthon, hogy valljon színt. Hiába mondja, hogy ő negyven évig arra várt, hogy hazajöhessen, ő az egész Magyarországról álmodott, most miért várják azt tőle, hogy az egyik felét szeresse, a másikat meg ne? Maradt inkább kívülálló. Mi mond többet annál a mondatnál a nagyvilágba vetettség magányáról, mint „a Mennyből az angyalt ugyan megpróbáltam elénekelni; egyedül, mert a fa körül már senki sem énekelt velem.” A francia feleség, akit a szerző háromszor vett el, s mindig született egy gyerekük, nyilván nem tudott ezen a magányon osztozni. Nem is csak nyelvi okokból, mert a nyelvi akadályok kiküszöbölhetők. Szerzőnk igyekezett is kiküszöbölni. „A csecsemőkor gügyögéseit még mindig németül tudom”, aztán jött a francia, amely megtanította „világosan és pontosan” kifejezni magát, a szerelem szavai, aztán a szigeten a spanyol mellett a kreolt, a papiamentót és a Pidgin Englisht, a rabszolgák nyelveit, aztán az angolt is megtanulta, így lett mára Spanish speaking American citizen.
A szemére lehet vetni, hogy Ferdinandy mindig ugyanarról ír. Persze, úgy hívják: Élet. Miért ne írna róla, ha annyira színesre, izgalmasra sikeredett, hogy van mit mesélni róla? Pontosabban: mi másról írhatna? Nem csak a sajátjáról, persze, annyira nem önző. A sorstársairól: „az ő arcképcsarnokukon ma is dolgozom. Az éhen halt költők, a szénné égett barátok emlékei kifogyhatatlanok”. Végezvén a trópusi barátok bemutatásával, fordítani kezdett. Magyar költőket franciára, spanyolra, spanyolokat magyarra. Ha már úgy alakult, hogy kénytelen volt más nyelveken boldogulni, akkor ezt a magyar irodalom népszerűsítésére fordítja. Egy becsületesen végigharcolt életút ez, azzal a könnyed léhasággal, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki ép ésszel, sőt jókedvvel végiglépkedjen rajta.
Milyen is az az Amerika, ahol az év felét jelenleg is tölti Ferdinandy? Erről szól a venezuelai menekült indián lány, Náni története A madárhanggyűjtő magányában, melyben bosszantó képet fest a szabadság, a lehetőségek országáról, a kiszolgáltatott lányokat megerőszakoló férfiakról, az érdekházasságokról. És ez nem a régmúlt, ez a jelen, a 2000-es évek. A modern társadalom visszásságaira mutat rá a Vasárnap úr története, melyben arra hívja fel a figyelmet az elbeszélő, hogy „megölnek, ha elítélnek, ha pedig a természet ítélne halálra, életben tartanak” – és ez jó biznisz. Micsoda görbe tükör a modern világról…
Kik is élnek arrafelé? Nézzük csak elbeszélőnket, aki Budapestről Franciaországba, onnan Puerto Ricó - ba kivándorolt magyar, aki onnan Floridába költözött, no annak a félig kubai fia, akit Josénak hívnak, és aki elvesz egy venezuelai lányt, hogy amerikai állampolgár lehessen és ne toloncolják ki. Értik ezt?  Ez a globalizáció, vagyis a határtalan hányódás, emberek áramlása a nagyvilágban, ami mára tömegessé vált."

(A teljes írás  a Magyar Napló 2012. májusi számában olvasható, mely digitális változatban elérhető a www.digitalstand.hu/magyarnaplo címen.)