A Nap Kiadó gondozásában megjelenő Ágh István életműsorozat legújabb, 2011 tavaszán kiadott kötete, a Hívás valahonnan címet viseli. Az életműsorozatban a Mivé lettél (1998), A képzelet emléke (2000), a Semmi sem úgy (2003), A megtalált időből (2005), az Októberi fogadalom (2006) versesköteteket egy esszé, két regény és egy elbeszélés kötet követte.

A Hívás valahonnan így ötévnyi kihagyás után gyűjti egybe a költői életmű legújabb lírai darabjait. Az első felében új verseken keresztül, a másodikban pedig a régebbi írásait elővéve, s azokat átírva ad új értelmet s új válaszokat az öregedés kihívásaira. A keménykötéses, amúgy jellegtelen borító szervesen illeszkedik az életműsorozat többi tagjának borító-koncepciójába és a tipográfiailag azonos szerkesztésmód is a kötetek közötti összetartozást erősíti.

A Hívás valahonnan 160 oldalon 64 verset tartalmaz. Ágh István „legújabb” verstermését szinte mértani pontossággal osztja két nagyobb ciklusra, 80-80 oldalra és 33-31 versre. Az Eltűnések és a Visszatávolodás beszédes cikluscímek. Az idősödő költő, emlékeinek felidézésén keresztül vet számot eddigi életével. Nosztalgiázik. Régi barátokat, szerelmeket, írótársakat, mint valami letűnt korszak örökre eltűnt díszleteit idézi meg verseiben. „…mi már soha máshol / nem leszünk úgy, mint akkor.” (Zugló, utoljára), illetőleg „Velünk már semmi sem történik” (Egy nemzedék behajózása). A már elhunyt Adyt, Takáts Gyulát, Berda Józsefet, Nagy Gáspárt, Lázár Ervint, Bella Istvánt idézi, s vele együtt idősödő kortársait, barátait – Marsall Lászlót, Szakolczay Lajost, Gyulai Líviuszt – köszönti.

A kötet első olvasatra a „már semmi sem a régi” hangulatát árasztja. Nemcsak a külső világ változik meg körülöttünk, hanem egyre romló testünk is kérlelhetetlenül jelzi az idő múlását: „Ám túlságosan nagy az ár / pár tündéri pillanatért, / rettentő égi fronton át / jön el a megkönnyebbülés, // följajdul jóval azelőtt / a szív, az ín, az ér, a has, / mint egy keserves zenemű, / melynek mindegyik hangja fals, // ahogy az ember öregebb, / ereiben lassú a vér, / olyan hangosan didereg, / mintha rostán rázódna szét,” (Berda József hidege). Vagy máshol: „CSIKORGÓ GERINCEM roppant csöndbe roskad, / mintha kívülről nézve lennék a saját halottam,” (A napvilág árnyalatai).

A kötetben szinte végig olyan szavak dominálnak, mint „tél”, „utolsó”, „öreg”, „hideg”, „vén”, „véget ér”, stb. Ezt erősítik a lassú, terjengős, az idő állandó szorítását sugalló diszharmonikus versek. Ágh István többnyire rímtelen, sötét képekkel megfestett, már-már prózai sorokban mondja el a közelgő elmúlás fenyegető érzését. Harangzúgás, gyász, temetés, sírás adják a „szertartás” keretét, amitől egyfajta pátosz nélküli testamentum jelleget kap a kötet: „lassan nem is marad másom, / csak az, ami végleg elhagy” (Az idő tengelyében), illetve „elhullott nyaraink rácsos kapujánál” (Városod, nélkülünk).

Keserű, mégis elismerő sorokkal illeti az újonnan feltörekvő, ifjabb nemzedék felbukkanását: „…egy tehetséges, derék, / megalázóan szabad nemzedék / semmisít meg, miként észre sem vesz.” (Hol véget ér a Kelenhegyi út). Ennek az elmúlásnak mintegy jelképe a szigligeti alkotóház parkjában kidőlt hatalmas bükkfa, amelynek „halálában” saját elmúlt ifjúságát látja.

Ha csak ezt nézzük, az eredmény végtelenül lehangoló. Ágh István azonban váratlanul a kötet felénél „visszatávolodik”, s új látásmódot alkalmazva vált, s akár egyazon versen belül is váratlanul áthangszerel. A dikció prózai jellege ugyan megmarad, de az ebben a részben metamorfózison áteső versekben olyan dolgokat is meglát, amelyek eddig elkerülték a figyelmét: „vagy száz négyszögöl gyökérzete vonzott, / a mélység titka, hogy a föld alatt is / van élet, bár a sötétben zajlik?” (A szigligeti bükkre). S bár a testünk recseg-ropog, a szerkezet akadozik, s számtalan kérdés gyötör minket, a túlvilági élet hívása, az isteni rend jelenléte egyértelmű tény: „csak azt nem tudom, ki hív s hova szólít.” (A szigligeti bükkre).

Ha jobban szemügyre vesszük a lírai közeget, már a kötet első sora – „Csak a derű óráit számolom” (Csillagóra) – megadja ennek az újfajta számvetésnek a felütését, s emiatt fel kell adnunk a kötetről eddig vallott kettős koncepciónkat. A Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben (1956) című verséből átvett első sor egy kőbe vésett napóra latin feliratát citálja. Miközben a költő önreflexiót tart, egy új költői programot is meghirdet. Vagyis nincs két különálló ciklus, két különféle látásmód, két Ágh István, csak egy, aki az Eltűnésekben eddigi életét józanul elemzi, a Visszatávolodásban viszont már egyenesen „újraírja”. Új életszemlélet olvasható ki e szándékból. Az Eltűnésekben az öregedés tapasztalata látszólag a búcsúzó költőt, a Visszatávolodásban az élni akaró Ágh Istvánt állítja elénk. Mint valami modern GPS, először újraértelmezi, majd újratervezi saját életét. Az ebben a részben szereplő versek is a klasszikus értelemben vett öregedésversek kategóriájába tartoznak, mégsem egyértelműen pesszimisták, már nem pusztán a kesergés adja legfőbb mondandójukat. Kabdebó Lóránt szavaival élve, Ágh István „vershelyzetére” jellemző „A valaha megélt, de akkor meg nem értett események utólagos átértékelése, metafizikai távlatokba helyezése. A megélt élet helyének visszakeresése – nem az emlékek között, de – a létezés teljességének rendjében.”

Különösen érdekes az a cikluson belüli ciklus, amelyben testének különféle tagjain keresztül szemléli saját életútjának alakulását. A kivétel nélkül 1988-as keltezésű A kéz története, a Lábbelitörténetem, Az orr látomásai, és a Véreim áramlása című versekben az akkor ötvenéves költő letűnt aranykorként emlegeti saját gyermekkorát. „S rögtön a mezítláb aranykora után” (Lábbelitörténetem). Mégis megszégyenítő higgadtsággal, sztoikus nyugalommal tekint saját elmúlt ifjúságára, s portré versek sokaságában énekli meg emlékeit. „Egyszer csak vége lett az elvarázsolt / fiatalság nagy közös szilveszterének” (Öreg pásztorok szilvesztere). Nemcsak felidézi, de vállalja is saját történetét. A Hívás valahonnan tulajdonképpen egy létösszegző kötet, amelyben Ágh István leplezetlenül vall saját magáról: „ám a vers maga bűnjel, ha én vagyok a tárgya,” (Kastély az Örök Várakozáshoz).

A kötet tehát az öregség versek olyan önreflexív válfaját tárja elénk, amelyet nem a megkeseredettség, hanem az életműben és az utódokban való továbbélés „moharemény”-e (Éveink találkozása) mozgat. Ezt fejezi ki a kötet befejező, monstre, öt oldalas vers-korpusza is, amelyben egyfelől az életre éhes költőt – „éhes vagyok” –, másfelől a halál előtt kiszolgáltatott ember elesettségét ismerhetjük fel, akár saját magunkban is: „Csak az unalom sétaútja végén / derül ki, mi a csudán mentünk keresztül,” (Kastély az Örök Várakozáshoz). Van ugyan ebben a versben egy nagy adag indulat – „Feldöntöm ezt a verset, / mint vázástul az asztalt,” (Kastély az Örök Várakozáshoz) –, amely a halál tényébe beletörődni nem akaró ember dacos szembefordulásából ered, másfelől azonban ott bujkál a sorok között a meggyőződés is, hogy egyszer ki fog derülni minden!

A kötet önéletrajzi jellegét erősíti a családtagok és rokonok arcképcsarnokának lírai „lefotózása” és montázsszerű összedolgozása is, amelyben, mint nagy felbontású digitális képpontok illeszkednek egymáshoz múlt, jelen és jövő vers-pixelei. Állandó közelítés és távolítás, kicsinyítés és nagyítás váltakozása rajzolja meg szemünk előtt egy élet történéseinek nagyon is egységes szövegtestét. Ezért lehetséges egy versen belül az elhunyt édesapa és a még gyermek unoka képének saját személye általi összekapcsolása. „Madár-röptű unokámnak, / mintha nem is lennék más, csak / falnak támasztott sivár / kukoricaszár, / annak néztem vén apám is, / amíg el nem szállt egy másik / féltekének fái közt, / mint az őszi füst.” Majd ugyanebben a versben pár strófával lejjebb: „ahogy létem elfogyóban / hiába nő az utódban, / élő sírom mindegyik, / észre sem veszik.” (Eltűnések). Ennek a mozaikszerű emlékezésnek hátteréül Iszkáz, Tapolca, a Bakony, a Somló hegye és természetesen a főváros, Ágh István életének legjellemzőbb helyszínei adják a hátterét. A költő, miközben emlékezik, egyben a jövőbe is néz, s a lét különféle fázisainak – születésnek, halálnak, továbbélésnek – egyfelől rendkívül prózai, másfelől a transzcendens felé mutató definiálásának leheletfinom megoldásait adja. A versbeszédben generációk együttélésének és egymásra épülésének lehetünk szemtanúi.

Ez a gondolatkör adja a kötetnek azt a közéleti vonulatát is, amelyben a megidézett történelmi eseményeken keresztül nemzet és egyén sorsa összefonódik. A nyilas megszállás „sárral kevert vértől fölsejlő előérzet”-e (1944. október vége), a szovjet tankokat idéző „agyagba dermedt hernyótalpak” irtózata (Megszállók után), s az elbukott ’56-os forradalom tömegsírjaira emlékező Éveink találkozása a romló, de mindig újból talpra álló nemzet képét állítják elénk. Az öregedő költő életének szinonimájaként is értelmezhető történelmi visszatekintés a nehéz sors ellenére is Ágh István életbe vetett hitét hirdeti. Számba veszi a múlt veszteség-hordalékait, nem leplezi a jelen félelmeit, de közben mindvégig hangot ad a jövőre vonatkozó, szenvedélyes élni akarásának is. „Meggyőznek még érzékeim, vagyok” (Hol véget ér a Kelenhegyi út).

Ez a felismerés legyen a mi vigaszunk és bátorítónk is, hogy Ágh István, köztünk élő klasszikus életével hitelesített életművét, mint valami Hívás[t] valahonnan meghalljuk, kövessük, s „csak a derű óráit” számoljuk!

(Ágh István: Hívás valahonnan. Nap Kiadó, 2011.)