Aki Lackfi János legújabb verseire kíváncsi, annak szokatlanul terjedelmes, majdnem háromszáz oldalas kötet kerül a kezébe. Íme a huszonnégy órában üzemelő költő, aki folyamatosan töltődő akkumulátora miatt már egyetlen percre se képes kikapcsolni: az autórádió vagy a szupermarket-­muzsika dallamaira verset dudorászik, időmértékes sorokra bukkan az étteremben, utcai felira­to­kon, de még számítógépes programok üzeneteiben és hivatalos levelekben is. A költészet beárad az életbe.

A hivatásos irodalmárnak nehéz a dolga. Minden élményében olvasmány­élmények visszhangzanak. A költői példák serkentőleg hatnak ugyan, de a leírt sorok könnyen újrajátszássá, utánérzéssé, tehát hamissá, kimódolttá, végső soron papírízűvé válnak. Igaz, éppilyen csapdát állít az eredetiség-kultusz is. Önismétlésekre csábít, pózokba kényszerít. Lackfi János mindezt pontosan tudja, s jó cselgáncsozóként úgy küzd meg e hatásokkal, hogy nem áll ellen nekik. De vajon mi az az archimédeszi pont, ahonnan kiemeli sarkából a világot? Az élet maga. Álljunk fel a szövegszerkesztő elől, lépjünk ki az irodalomból és zökkenjünk vissza a valóság, az elsődleges élmények talajára. Nincs ennél nagyobb megrázkódtatás. Az élet, ez a titokzatos, kiismerhetetlen szövevény úgy aránylik az irodalom szöveghalmazához, mint a Teremtő a szorgos­ko­dó hangyaemberhez. A valódi költészetnek, ha példákon nevelkedik is, mindig az ősforrásból kell merítenie.

Ennek is megvan persze a hátulütője. Amit szerzőnk átél, arra mindjárt úgy tekint (a kívülálló szemével) hogy irodalom lehessen belőle. Önironikus Illyés-parafrázisa szerint: „Hol irodalom van, ott irodalom van, / ott kedvesed szemében téma lobban, / szemed villan, mikor valaki szenved, / a ceruzát máris hegyezni kezded” (Egy mondat) Akit az élet felfoghatatlan áradása-hömpölygése, a mindennapi apró­ságok, a „talált tárgyak” költészete leginkább megbabonáz, annak kell legtöbbször hátralépnie, ki­vonulnia belőle, hogy megírhassa. „Pár lépés távolságból érdemes szemlélni, félig lehunyt szemmel, akár az impresszionisták képeit, akkor minden összeáll. Vagy összedől.” (A költészet ideje) Milyen jó lenne, ha az élet friss levegője beáradhatna a költészetbe – de úgy, hogy a költészet művelése nem szakítana ki az életből! Az imént idézett vers egyfajta műhely­tanul­mány­ként például arra tesz kísérletet, hogy saját kelet­ke­zését tegye témává – de nem a narcisztikus önrefe­ren­cia játékával, hanem a maga teljes konkrétságában: verejtékben fürdő buszvezetővel, a napon üldögélő szerzővel, papírbolttal-postával-zöldségessel, kriti­kusan szemlélt asszociácókkal. Lackfi János nem ismer költői­etlen témát. Világra tárt ablak szeretne lenni, mely esztétizáló válogatás nélkül mindent elénk tár – legfeljebb a látványt keretbe foglalja. Minden érdemes rá, hogy felmutassuk, mert a Teremtő jóvoltából mindenben ott lappang a jelentés: „Szeretném megtartani őket, / trottyos tréningben tötyörgőket, / leffedt szájjal stírölgetőket, / ecetes cefrét érlelőket, / sárgás körömmel seftelőket, / meccsen tüdőt dübörgetőket, / zöldes kocsonyát köpködőket, / szeretném megtartani őket.” (Gyűjtemény)

Szeretné megtartani őket, ám nem azért, hogy világkatalógust készítsen. „Omnis mundi creatura / quasi liber et pictura / nobis est et speculum”, írta a XII. századi ciszterci teológus, a Doctor universalis, Alanus ab Insulis. A világ minden teremtménye mintha könyv vagy festmény volna nekünk, és tükör. A teremtmények, írja a tudós mester, hű jelei életünknek, halálunknak, helyzetünknek és sorsunknak. „Lackfi János lettem, akinek / Szövegablakain áthajolva / Nézem önnön tükörképemet” (Párás tükör)

A lehetséges jelentések keresése nem könnyű feladat. A nyelvi bravúrok, találatok, egymást gerjesztő metaforák és asszociációk lendületessé tehetik a verset, de azon az áron, hogy puszta játék marad. Elmélyülés helyett – kétségkívül élvezetes – felszínen korcsolyázás: „A végtelen oly képtelen, / Mint ékszíj, végét nem lelem, / Mint hullahoppot, pörgetem, / Mint szélben tollat, kergetem. / Véremben keringethetem, / Nyolcasként bárhogy fektetem, / A végtelen nem fekhelyem, / Nem kegyhelyem, nem nyughelyem” (A matematikus nyulai). A költészet ideje kritikusan szemléli ezt az állandó metafora­kényszert is. Az árnyékból a fény felé kiabáló buszvezető kapcsán írja: „egy csomó szimbólumot, miafenét kibonthatnék ebből. / Már ha költői költeményt írnék.”

A túlzott komolyság látszatát kerülő szerző megengedően tekint a formai játékokra is. A Kintorna ciklusban egész sereg rigmust, bökverset, ujjgyakorlatot és dünnyögést tár elénk, hányja a kézműves szerző műhelyforgácsait. Hangzókat ropogtat, feladvány­szerű ütemgyakorlatokat kopogtat. Miért ne játsszunk? Weöres Sándor példáján felbuzdulva költői ugróiskolát fabrikál: egyazon napihírt költ át különféle sorfajták szigorú mértéke szerint. De könnyen találunk a kötetben lapozgatva olyan elbeszélő jellegű verseket is, melyeket a sorokba tördelt prózától már csak sajátos költői logikájuk különböztet meg.

A sokféleség, s a kötet tarkasága persze azzal is összefügg, hogy a fogyasztói társadalom nagy csarnokában ma a költészet eladhatatlan árucikk, merő anakronizmus. A poétai energiák mégis felszínre törnek valamiképpen, hiszen rengetegen írnak, virulnak a versblogok. A rap kilépett az amerikai fekete szubkultúra keretei közül, s a világ más tájain is közkedvelt plebejus műfajjá lett. Egy időben mindenki haikut írt, a mai költő viszont, ha korszerűségre tör, kötelességének érzi, hogy rappeljen. A vers a papírról visszaköltözött oda, ahonnan egykor vétetett: zenével-énekkel kísérve még mindig széles tömegek szá­mára fogyasztható. Lackfi ezekben a világokban is otthonosan mozog. A dokk.hu irodalmi portál alapítójaként példát adott az internetes tehetség­gondo­zásra, megzenésített verseit a hajdani Kispál és a Borz frontembere, Lovasi András énekelte lemezre, akivel zenei-költészeti tárgyú televízió­műsort is vezetett.

Ki ahogy a világra tekint, a világ úgy tekint vissza rá. „Építsd újra törmelékből, / Van kagyló, üveg­szilánk, / Bárha földünk százfelé dől, / Éned min­dent összeránt.” (Újjászülés). Szerzőnk mintha szemé­lyében próbálná elvégezni a feladatot, amivel a világ szemlátomást képtelen megbirkózni: áthidalni a klasszikus és a tömegkultúra között húzódó, egyre mélyülő szakadékot. Lackfi, ablakát szélesre tárva, mindent hatást beenged, s a legkülönfélébb formákkal próbálkozik. A Kortárs remix játékképpen tizennégy költőtárs egy-egy versét kalapálja át ugyanarra a versformára, a Három plázaetüd viszont régi formákban versel meg kihívóan modern tartal­makat. Új bort nem lehet régi tömlőbe tölteni, mert a tömlő is szétszakad, a bor is elfolyik – de a fájó kontraszt itt szándékos. Gro­teszk kísérlet ez a hagyomány elemeinek továbbéltetésére. A Variációk anya­nyelvre szá­zadok hangján nem keres effajta konfrontációt. Az Ómagyar Mária-siralom átköltése (Nyelv híján való siralom) vagy Babits Esti kérdésének parafrázisa (Nyelvi kérdés) a régi formát olyan erejű új ihlettel hatja át, hogy az eredmény teljesen meggyőző. Ez utóbbi azt a bravúrt is megvalósítja, hogy a vers utolsó két sorára maga a vers a válasz: „mint élhetnek a szavak, hogyha holtak? / s ha holtak, benned mért elevenek?”

Az Élő hal azoknak sem okoz csalódást, akik a hagyományos Lackfi-vonulat verseit keresik. A kötet bőséges életanyagot görgető versekkel indul, köztük a családtörténetre támaszkodó Tizenöttel: „Könyékig túrok most a múlt-iszapba, / amint a vízszerelő keze merült meg / csatornánkban, előhúzva szégyenünket, / összegubancolódott szőrt-hajat-szutykot, / csapta a vödörbe, meregette újra” Ön­élet­rajzi elemeket halmozó szerzőnk ugyanakkor nagyon is esendőnek és parányinak tartja magát. Az irodalmi életben örök­mozgóként tevékenykedő Lackfitól érdekes módon mi sem idegenebb, mint a hatalmasra felfújt ego. A kötet legszemélyesebb versei ezért kifejezetten megrendítőek: mintha gyónást hallgatnánk. Szívszorító például az Érintkezési pontok önvallomása, mely egy, a dac, a kicsinyes bosszú­vágy és az önkínzás terhe alatt végiggyötrődött nap képe. A férj és feleség között a reggeli elrohanás kapcsán keletkezett feszültség feloldható lenne, ha megbeszélnék a problémát, „de tudtam azt is, a telefonkagyló titokzatos fémötvözettel / telt meg belül, felemelni nehezebb bárminél” „tele volt az a zsák kettőnk szét­válogathatatlan nyavalyáival, / súlya estére annyira összetörte / csontom inaim húsomat, / hogy eldőlök, ha neked nem támaszkodhatom / [...] testemből kimegy az áram, ha nem kereshetem meg / szájammal az érintkezési pontokat / a nyakadon az orrodon / a homlokodon a szájadon / a lehunyt szemhéjadon”

Címe ellenére őszinte, egyszerű és maníroktól mentes a Lackfi János, a komputer első saját kölcsön­költe­ménye. A másutt tréfás formában előadott gondolatok („hol irodalom van, ott irodalom van…”) kerülnek itt másféle megvilágításba. Az irodalom beárad az életbe – és kiszorítja azt. „lelkifurdalásom van mert egy csomó ingyenmunkát vállalok / a küldetéstudatos író szerepében tetszelgek / ahelyett hogy azt az időt a családomra szánnám / vagy pénzt keresnék alatta szintén a családomnak”, de „lelkifurdalásom van mert egy csomó pénzes munkát elvállalok / és úgy látszik mintha csak a pénzért / pedig nem is”. „lelkifurdalásom van mert megjött a suliból az egyik gyerek / és fölment a szobájába és én nem mentem utána / pedig egyedül van kettesben lehetnénk kitűnő alkalom / ehelyett én itt a viszkető lelkifurdalásaimat vakarászom / amelyek talán nem is viszketnének ha nem vakarásznám őket / hanem fölmennék és beszélgetnék a gyerekkel”.

Az ilyen versek olvastán érezzük azt, hogy Lackfi János minden formajáték és irodalmiasság elle­nére hű marad az élethez. Elhisszük a Gyűjtemény különös ragyogású képeit is: „Szeretnék megtartani párat / aranyfogú aranyapákat, / imbolygó árnyakként kapálnak / szíva orrot, szörcsögve nyálat, / a kertjük végébe pisálnak, / napfény vastag aranya árad”.

Az élményanyag hitelesíti Az idő ura ciklus sűrű, filozófiai-teológiai gondolati verseit is. Visszafelé for­gatott majd felgyorsított filmen látjuk, hogy „inal a szárnyas idő, szörnyes idő, szőrös idő” (Oda-vissza) Ezért kerül messze minden blaszfémiától a Miatyánk sorait képek hosszú során át kibontó Magán. „Szabadíts meg a gonosztól, / mely sose borzaszt, sose borzol, / asztalnál szívesen tölt még a borból”. A záró szavak bár játékosak, mégsem frivolak: „Feldobod: malomkő, leesik: ciklámen, / mindörökké ámen.”

Lackfi János: Élő hal (versek 2004-2010), Helikon, Bp., 2011