Még jóformán el sem ültek a Szegedy Maszák Mihály - Veres András fémjelezte A magyar irodalom történetei c. három kötetes tanulmánygyűjtemény fölötti viták, új, hasonló tárgyú opusz vált ki megütközést az irodalmi élet szereplőiben.

A Magyar kulturális kalauz című, Magyarország EU elnöksége alkalmából a Napkút Kiadónál az NKA támogatásával megjelent kötetben a magyar irodalomról szóló fejezetet Vasy Géza József Attila-díjas irodalomtörténész jegyzi. Huszonöt oldalon foglalja össze irodalmunk elmúlt kilenc évszázadának eredményeit. Hajmeresztő vállalkozás, ám nem kétséges, hogy ilyesmire is szükség van, szükség lehet. Egy olyan irodalmi közéletben, ahol kiegyensúlyozottak az értékviszonyok, és elfogadott, mert a legtekintélyesebb ítészek konszenzusán nyugszik a kánon, könnyebb és kevésbé kockázatos egy rövid történeti áttekintés elkészítése. Nálunk, ahol legalább két markáns irányzat egymással több száz évre visszamenően vitatkozik még klasszikus íróink életművének értékeiről is (pl. az AMIT), lényegesen nehezebb. Bár a korábbi évszázadok jeles magyar szerzőinek felsorakoztatásában is találhatók szót érdemlő hiányok, jelen eszmefuttatásban csak a 20. századi irodalmi arcképcsarnok feltűnő hézagaira térek ki.

Elismerést érdemel a szerző, amikor korrigálni törekszik az utóbbi évtizedekben divatos posztmodern iskolák egyoldalúságát, és a rangsorban az őket megillető helyen szerepelteti irodalmunk úgynevezett “népi" szárnyának jeles alkotóit. Ez a ma, az évtizedes lejárató kampány után bátornak tűnő gesztus valójában magát az irodalomtörténet-írást tűnteti fel jobb színben, mint a következetesen elfogult, saját értékrendjüket kizárólagosnak állító kollégák munkái. Az un. "urbánus” és un. “népi" kánon párhuzamos bemutatása, összefésülése közben ugyanakkor kihullik a szerző látóköréből az elmúlt 60-80 év számos kiemelkedő alkotója, talán azért, mert kizárólagosan sem ide, sem oda be nem sorolhatók. Vasy Géza nem egyszer még azokról is megfeledkezik, akiknek saját, eddigi életművében – ki tudja ezek után, hogy miért? - komoly figyelmet szentelt. Csupán a felsorolás erejéig, de a teljesség igénye nélkül, nézzük - ábécé sorrendben – az említésre sem méltóakat: Áprily Lajos, Bánffy Miklós, Bródy Sándor, Cseres Tibor, Fejes Endre, Galgóczi Erzsébet, Gyurkovics Tibor, Hercegh Ferenc, Kós Károly, Nyírő József, Remenyik Sándor, Szakonyi Károly, Szécsi Margit, Szomory Dezső, Tamkó Sirató Károly, Tatay Sándor, Wass Albert stb. Kultusz művek szerzői, akik nélkül nem lehet érvényes képet rajzolni a modern magyar irodalomról. De a tanulmány végi felsorolásban szereplők sem jártak sokkal jobban: Jókai Anna éppúgy “a futottak még” kategóriába kerül, mint Lázár Ervin vagy Páskándi Géza, miközben a haláláig mindössze néhány novellát jegyző Szabó Istvánnak éppúgy egy mondatnyi méltatás jut, mint Mándy Ivánnak, Sarkadi Imrének, Nemes Nagy Ágnesnek vagy Székely Jánosnak. A hatvanas években indulókról – Tandori kivételével - kiderül, hogy immár öt évtizedes pályájuk értékeléséhez egyelőre “hiányzik a megfelelő távlat”.

A kánon- vagy rangsorállítás többnyire a kultúrpolitika fegyelmező eszköze, amit az elnémítás - vagy a megpálcázás – helyett-mellett szokott bevetni. Ennek segítségével kíséreli meg le- vagy felértékelni az alkotókat, akikkel, mint egy sakkjátékos, játszadozik. Elgondolkodtam rajta, hogy a szakma újabb belső törésvonalainak kialakításán túl kinek szolgálhat és milyen célok érdekében Vasy Géza kísérlete, mikor az egykori, szocialista-realista kánon megalkotóihoz hasonlóan felületes, a valós irodalmi értékekkel szemben sokszor lazán felelőtlen az ítélete?