Iancu Laura:Kinek a semmi a mindene (versek, 2012)

Iancu Laura sűrű atmoszférájú verseiben nem mindennapi küzdelem zajlik. A törékeny alkat szívós lelket őriz, amelynek saját félelmei bozótosán kell napról napra átvágnia magát útja folytatásához. Már magával a nyelvvel is birkózik, hogy kifaragja belőle az elmondhatatlant, s ezen a jákobi tornán úgy formálódnak a versek, akár a tömör kövek. Nincs bennük tanulság – csak titok és kétely, nemegyszer: katartikus csönd. A krisztusi stációk a költő életének metaforikus terepén folyton folyvást megelevenednek, és visszavilágítanak vagy épp visszakomorlanak egyéb élményekre. A költő még a szerelmet is szakrális síkon éli meg. Nála a tett és a szó ugyanolyan súllyal bír. Hiába van tele bizonytalansággal, erős gyökerek kötik távoli szülőföldjéhez, anyanyelvéhez, szeretteihez, istenéhez. Segítik őt megtartani ott, ahol a semmi és a minden összeér, összehajol. Talán éppen benne.