Jó volna a földalatti megállókban zenét szolgáltatni, mert a csönd rossz hatással van az utasokra, akik így magukra maradva a gondolataikkal könnyen a depresszió áldozatai lehetnek – fejtegette valamely riportban egy médiapszichológus. Jó néhány év eltelt már azóta, hogy e nyilatkozatnak a tanúja voltam, de a kijelentés azóta is ott motoszkál a tudatom mélyén. Először rosszhiszeműen arra gyanakodtam, megint valami bulvármarhaságról van szó, amelynek a mélyén csupán a multinacionális zenegyárak mohósága rejtőzik. Mert hát mi más is lehetne az a nélkülözhetetlen, gondűző zene, mint az éppen lejáró félben lévő amerikai slágerekből készült válogatás?

Dávid Judithnak

Faltól falig élet az életem, az van benne,
amit én akarok, s ha azt parancsolom,
hogy egyik sarkában varázsütésre álljon
egy régi zongora, hát majd ott áll kényem-
kedvem szerint, mellette csavaros
zongoraszék, mert úgy dukál, mit számít az,
hogy nem tudok zongorázni, amennyit
tudtam is, rég elfelejtettem, igazad van,
de mégsincs, mert nekem a lehetőség kell,

Pécsi Katalinnak

Lenni magyarnak.
Lecke feladva!
Tán lehetek más?
Vagy fokozandó
Lenne a jelző?
Még magyarabb vagy
Legmagyarabb is?
Állok a vártán,
Harcom a csendem,
Bennem a tájak,
Bennem az ízek,
Bennem a versek,
Bennem az ének,
Mind idekötnek.

Idő és tér zsugorodik eszmévé e szóban: történelem. Az égbolt, a mező, a vár, a templom, a piac. Fiak, lányok; ki páncélt ölt, ki mindenét leveti. Pontosan ide kívánunk eljutni. És ha a hátunk mögött van már ez az egész, nosza, kezdődik elölről! Új divat, feszesebb pantalló, rövidebb szoknya.

Egyik összemegy, a másik kitágul. Akár az országok. A fák nem, a bot átváltozik elöl- vagy hátultöltős instrumentummá, a prüszkölő paripák bádogménekké vedlenek, a köhécselő automobilok immár áram alatt.

Ne fogjon senki ködevően
a húrok pengetésihez!
Nagyot csalódik a világban,
aki most énekelni kezd.
Ha nem tudsz mást, mint összeütni
fülrecsegtető rímeket,
nincs rád szükségük hű agyaknak,
zárd el számítógépedet!

Behajtván a végigolvasott könyv borítóját, az olvasónak az a határozott benyomása támad, hogy szorosan összetartozó lírai történetek láncolatát olvasta. Lényegében (lényében) ugyanazzal a női főhőssel (aki persze olykor férfi). Jóllehet ez a „lírai történetek” műfaji megjelölés inkább kibúvónak tűnhet az egzakt megnevezések szakmai mezején, mégis elfogadható megközelítésnek gondoljuk, hiszen meglehetősen nehéz műfaji definíció határai közé szorítani a kötet egyes darabjait.

L. Simon László esszékötete csak azok számára meglepetés, akik nem vagy kevésbé ismerik az író – grafikus, művelődéspolitikus, mezőgazda – munkásságát. Ha azt mondom, hogy a fiatal korára is karakteres szellemi emberré vált alkotót egy értékei szerint jól körülhatárolható buzgalom vezérli – Kós Károlytól Klebelsberg Kunóig hosszú azoknak a sora, akiknek nemzetépítő cselekedeteiből lehetett tanulni –, keveset mondtam. Hiszen ez a buzgalom – helyesebben: magatartásforma – a közjó szolgálata mellett minden olyan fizikai és szellemi cselekvést magáévá tesz (L. Simon ezek szerint hódító is!), amely révén nem csupán a személyiség, ám az ország és a nemzet is gyarapszik.

Faludi Ádám – saját bevallása szerint – magát az irodalom betyárai közé sorolja. Ő a magyar néger, egy mélyrepülőgép. Független, házon belül lődörgő törvényen kívüli. Egy ember, aki nem lett hűtlen ahhoz a kölyökhöz, aki az életet álmodta neki. Nem tört be az irodalomba, de nem is csellengett benne. De legalább tudja, hogy a tehén nem kék, mi fán terem a gyümölcs, és a szerszámoknak melyik a nyele és mit lehet velük művelni. Az interjúban megelevenedik egyedülálló élete, amely az évek alatt nem változott: „káromkodok vagy fütyörészek.”

Bányászváros lett a faluból pár év alatt, de a Lujza kocsmán kívül nem igazán akadt benne említésre méltó. Emeletes házak, utcák, járdák, boltok, bölcsőde, iskola, kultúrház, posta és egyéb szükséges hivatalok mindössze tíz percnyi járóföldre egymástól. A Lujza is a csapos nő miatt vált nevezetessé, tájékozódási pontnak számított, lehetett rá hivatkozni. Akár a világítótoronyra Alexandriában.

Aki Lackfi János legújabb verseire kíváncsi, annak szokatlanul terjedelmes, majdnem háromszáz oldalas kötet kerül a kezébe. Íme a huszonnégy órában üzemelő költő, aki folyamatosan töltődő akkumulátora miatt már egyetlen percre se képes kikapcsolni: az autórádió vagy a szupermarket-­muzsika dallamaira verset dudorászik, időmértékes sorokra bukkan az étteremben, utcai felira­to­kon, de még számítógépes programok üzeneteiben és hivatalos levelekben is. A költészet beárad az életbe.

A Nap Kiadó gondozásában megjelenő Ágh István életműsorozat legújabb, 2011 tavaszán kiadott kötete, a Hívás valahonnan címet viseli. Az életműsorozatban a Mivé lettél (1998), A képzelet emléke (2000), a Semmi sem úgy (2003), A megtalált időből (2005), az Októberi fogadalom (2006) versesköteteket egy esszé, két regény és egy elbeszélés kötet követte.

A Magyar Tudományos Akadémia Füst Milán Fordítói Alapítvány kuratóriumának tagjai: Prof.  Dr. Kulcsár Szabó Ernő, Dr. Rőder Edit. Dr. Szinger András odaítélte a 2011 évi Füst Milán fordítói díjakat. A díjakat 2011 november 25.-én ünnepélyes keretek közt a Petőfi Irodalmi Múzeum Lotz termében Kulcsár Szabó Ernő elnök adta át.