Szentmártoni Jánosban akkor is lakozott egy elbeszélő, amikor még csak verseket írt – első prózakötetében pedig mindent a költő szemével vizsgál, amely rögtön a dolgok velejébe lát. Kisregénye mélylélektani finomságú, szabadító vallomás egy lassan kivérző házasságról. Két emberről, akik előbb égtek ki a másikban, minthogy saját keresztjeikhez felnőhettek volna. Mégis egy nagy találkozás története a könyv, és ezen nemcsak az egymással, de a saját magukkal való találkozást is kell érteni. Mindketten hosszú évek és sok szenvedés közben érkeznek el annak felismeréséhez, hogy mitől lettek olyanok, amilyenek. Kinek az élete hát az övék? A nemzedéküké, amelyet készületlenül ért a szabadság? A felmenőké, akiknek megbicsaklott sorsa bennük örvénylik tovább? Melyik ösztönük lesz az erősebb: a felszínre vágyó éltető, vagy a kényszerű, amelyet fekete erők kovácsolnak bennük? A Szomjúság ennek az egyidejű építésnek és rombolásnak a könyve – drámaiságát a veszteség, győzelmét a lélek verőereibe hatoló, pengeéles önvizsgálat adja.
