Lajtos Nóra: Sylvia Plath és az ölelés virágai

Hány ölelésnyire vagy tőlem, ezt számolom,

miközben vöröslő muskátliszirmok hullnak öledbe.

Tölcsérjázmin kelyhembe fészkel a szomjúság,

mert olyan régen nem karoltál át, hogy már

arra sem emlékszem, milyen a kinyílt virágok

arca hajnalban. Fázom, s te nem vagy mellettem.

Magamra terítek egy felhőt, de esni kezd belőle.

Átnedvesedem, mint szapora záporban az anyaföld,

bőrömön tavirózsák nyílnak, két nagy békalencse

a karom. Zöldell bennem a félelem, hogy elhagysz

egyszer, s akkor mi lesz velem nélküled, hol ér

véget szellőrózsa-ölelésed, s hol a pünkösdi rózsáé.

Elvérzik az alkony, vele együtt vérzek, s a vérzés

nem csillapszik, de lassan pitypangosodik a méhfal,

s kilökődik belőlem egy harangvirág. Átkarolnálak,

ha itt volnál, levendulamező a mellem, lila eres

bimbóimból nem folyik már a Kánaán. Körülfonnálak,

még utoljára beindáznám nyakszirtedet, ha hagynád.

Borostyánlevélből fonok magamnak kötelet, s azon

ereszkedem le majd hozzád, mindig, mikor felkel a Nap,

s minden csupa derű, és te várni fogod az árvácskaszemű

éjszakákat, mert akkor lelünk egymásra, mint két virágzó

vérehulló fecskefű.