A szerb foglyok előbb megnézték az asszonyt elölről, hátulról, majd teljesen közömbösen elmentek a testes árnyékot vető szénakazal alá, ledőltek pihenni. Vörös szegélyű, harmonikásra gyűrt csákójukat a szemükbe húzták, nézték a kincstári posztóba ragadt hajszálakat.  

Slejmik, szólalt meg Mirko, a fiatalabbik szerb, társai azonnal tudták, miről akar beszélni. A szemre húzott csákó posztója alatt otthon hagyott képek vonultak a szénakazal felé, mintha csak annyit értek volna. De nem. Tudta Djordje, tudta Drojovics, hogy a legény mindegyre Ulcinj peremének cúgosabb, lepattant részén működő, félig-meddig illegális nyilvánosházára gondol, főképpen Slejmikre, a tuniszi szeplős örömlányra, aki nem annyira a romlottság zavarosságával, a kizsigerelt élet fokozhatóságával, mint inkább a kegyelem, a kimentés reményével szokott ránézni, amit Mirko jól érzékelt, de hát földönfutó fiatalember ígéretei mögött semmiféle fedezet, realitás nincs.

Folyjon ki a szemem, ha nem, mondta teleholddal járó Gyenge Gyertán György.

Folyjon ki a szemem, ha igen, mondta Kicsi Ángi Eszter.

Helyes egyensúly, gondolta újholddal járó Tarisznyás Nagy Mihály, ami meglehetősen megnyugtató állapotba hozta, ennek ellenére erősen dobolt a fülében a vér, kigyúlt az arca, amikor látta, hogy Kicsi Ángi Eszter bepillant a pince szájába, ott látja őt állni a lugas alatt, szőlőt szemelgetni. A lugas sem lugas, amikor annak kellene lennie, hogy álcázza, takarja az embert, viszont kidomborítja az átlátszót és tagadhatatlant: újholddal járó Tarisznyás Nagy Mihály kémkedett. Alattomosan kihallgatta, mit mondott az asszony teleholddal járó Gyenge Gyertyán Györgynek, napnyugtával, sötétedés előtt.  

Egyáltalán nem lepődött meg azon senki, ha az agglegényt parasztházak gyertyafényben világló ablakai alatt rajtakapták, mert miért is ne leselkedne; jó, ha az éjjeliőr mindent tud, mindent akar látni, akár az Atyaisten. Ha ez a lugas alatti lapulás később történik, agglegényünk teljesen megsemmisül, érezte volna, hogy herezacskója a földig ereszkedik, szétfolyik a lába között, és megszilárdul, mint a láva. 

Alig valamivel, hogy Kicsi Ángi Eszter udvarán leselkedett, panaszolta a völgyi kisváros híres orvosának, Herskovits Móric doktornak, nehéz pillanataiban olyan érzései vannak, mint akinek két golyója elviselhetetlen nyűg, mi több, cipelhetetlen súly, mint ahogy a rablógyilkosok csörgetik maguk után a láncon tekergő vasgolyót. Ilyenkor szakadt ketté a dereka, kifejezetten vonzotta a föld, szívesen elhevert a gyepen.  

Herskovics doktor első körben megtapogatta a férfi bepanaszolt fertályát, elvégezte a műtétet, vagyis összehúzta a sérvkaput, s miután a páciens közölte vele, hogy emelni szokott ugyan, ha tanácsolná a doktor úr, hogy ne tegye, de szerelmi ügyei momentán nincsenek, mert elég neki minden elképzelhető helyen látni póri, vidékiesen egyszerű, esetleg vérlázítóan bonyolult, megbotránkoztató szerelmi aktusokat, akárkinek legyen elég. Az orvos széles, borostás és finom angol szivaroktól belyukadt mosollyal közölte, nézze, Mihály, ilyenformán a maga gyógyulása teljesen garantált.  

Említett feltételek közül a nőügyektől tehát simán megtartóztatta magát, de emelni emelt továbbra is nagyokat, ha kedve szottyant dézsmálni a vármegye erdejét. Ilyenkor maga magának gyújtott fényt, télen látta a vonuló farkasokat, elképesztő fagyokban hallotta a kősziklák repedését, a fényesre sikált fejszenyélen megülő zúzmarát, a jég szilánkosodását, a torzult rönkemelő csákányt, másként mondva: a fagytól harangércként pengő capinát, amit erősen megnézett a fán ülő, északi vidékekről szokatlanul letekergett keresztcsőrű madár, ki tudja, mi járt az ő apró fejében. Mindezeket összeadva mondhatjuk, nem csoda, hogy agglegényünk heresérve kiújult azáltal, hogy nappal megszakadásig kősziklát cipelt, éjjel öles fenyők nyomták a vállát, úgy caplatott ki a sűrűből. 

Nem tudta szavakkal leírni, milyenek azok a nehéz érzések, pillanatok, amire Herskovits doktor a nyilvánvaló ízületi tünetek mellett némi neurózisos kórt feltételezett, ami kielégületlen, soha be nem teljesülő vágytól hajtott, magjukban kiszáradó agglegényeknél jelentkező eset. A doktor írt gyógyszert, s személyes közbenjárását is felszámította a sovány, halványan fanyalgó férfinek, leírhatatlan közérzetre tablettás gyógyszert, lágyékra kenő írt medgyesi szász patikustól, mint ahogy a heréket felszorító bőrszíjat csak alig messzibbről, Nagyszebenből meghozatni okvetlen. Szó, ami szó, érdekes, finom kecskebőrből varrt segédeszköz, a híres Kirschner hám- és nyereggyártó manufaktúra terméke, hosszant párnásra varrva, ám ennek ellenére görcsök és nyavalyák miatt óhatatlanul maga elé kapott, óvatosan megemelve heréit, figyelmen kívül hagyva furcsán néző, kérdező tekinteteket. Hogy ezt nem restellte megtenni, bizonyítja a nem alaptalanul szerzett ragadványnév, ami teljesen hidegen hagyta emberünket, és, mit mondjak, tisztelettel megbecsülte, legalább annyira meg, mint a Bornemisza-kastélyban élt hajdani nemesek a bárói címüket.  

Aztán: nézzétek, kaszál a lábával, folytatták a völgyiek az agglegény leírását, ami megint csak nem helytelen észrevétel. Ekkor még nincs neki bőrszerkentyű, hám, akármi, hanem vászonszalag mindössze ‒ ráncos, majdnemhogy lilásan áttetsző nyúlványát megóvandó a súrlódástól ‒, így mesterkedett. Na jó, menet közben körívesen kilép az ember, mint a legelőről tele tőggyel megtérő szarvasmarha, amit nagyon dicsérnek vagy nagyon elszólnak vásári kupecek, mondva, rugós a nyavalyás, azért kaszál a lábával úgy. A gutaütött férfiak is szoktak a lábukkal kaszálni, de ez esetben szó sincs ilyesmiről.      

Izabella, mondta újholddal járó Tarisznyás Nagy Mihály. 

Izabella, mondta Kicsi Ángi Eszter. 

Ez a semmire se jó szócséplés, mármint Kicsi Ángi Eszter nyugalmi kimozdíthatatlansága mértéken felül idegesítő volt, levegőt is alig kapó agglegényünket általában felháborította. Tudta, van úgy, hogy nem jó a végsőkig elmenni, mégis megtette, esetlenül. Erős önutálattól, együgyűségtől, már-már irritáló gyámoltalanságtól maróan savanyú, majdhogynem ecetessé válik a száj, förtelmesen szagossá a lehelet, az Izabella szőlő sem hígítja tűrhetőre, ellenkezőleg. Nem csoda, ha megsavasodnak a szavak, kiábrándítóak lesznek a gondolatok. Herskovits doktor ebből a leheletből kiindulva gyomorbajra gyanakodva ivókúrát, lágy, kotlósan büdös, szénsavakban viszont szegény ásványvizet emlegetett valahonnan, besztercei kutakból.  

Még nem mondtuk: izzadt a hónalja, fénylő tenyerét nadrágjához érintette, miközben nézte Kicsi Ángi Esztert. Úgy nézte, mint máskor, pedig hirtelen felötlött benne, talán nem úgy kellene nézni az emberétől magára hagyott asszonyt, nem úgy nézni, mint máskor, akármikor. Olyan távoli az asszony tekintete, hogy csak napokig lenne bejárható. El kell indulni az ösvényen végre, s majdnem örült egy kicsit, amikor ilyenszerű bátorságot tudott feltételezni magáról. Újholddal járó Tarisznyás Nagy Mihály mindjárt hitte, máris másként nézi, miután eszébe jutott, hogy talán másként kellene néznie a fehérnépet. Esetleg behúzni valahogy azt az erőszakos állát, mert az áll állása és formája is a nézés megkerülhetetlen összetevője. Úgy áll össze a kép, állal. Elképzelhetően a megszakító cipekedés hátrányosan hozzájárult agglegényünk állának meghökkentő előreugrásához, amint roppant energiákat kifejtve, szederindákba kapaszkodva húzta ki magát patakok martján, természetesen hátán macskamézes rudakkal, és eközben, gyanakvó természetéből kiindulva gondolta, hogy Kicsi Ángi Esztert momentán valaki cseszegeti. Lehet, a szerb tizedes, vagy ha nem, akkor holtbiztosan a kereskedő. 

Bezzeg, teleholddal járó Gyenge Gyertyán Györgynek szabályosan kerek feje van, nappal, mint egy hógolyó, este, mint egy bevilágított taligakerék, sötét foltokkal az arcán. Himlőhelyes, mondták. 

Érik, folytatta az agglegény.

Érik, ismételte meg Kicsi Ángi Eszter. 

Újholddal járó Tarisznyás Nagy Mihály ekkor ökölbe szorította a balnál sokkal erősebb jobb kezét, hüvelykujja hajlatában továbbszaladt a bőrkeményedés repedése, ami sósan ragacsos levet ereszt. Nem baj, rápisálunk, gyógyul. Ezzel szemben teleholddal járó Gyenge Gyertyán György keze nem ereszt levet, meg sem repedt a hüvelykujja hajlatában, kényelmes ember, mert milyen lehet egy kereskedő. Az asszonyoknak feszt finom selyemkendőket mutogatott. Próbálják már fel, biztatta valamennyit, olcsón adja szemben a zsidóval, sőt kis zálog és ráadás fejében hajlandó várni a törlesztéssel. Jár, kel, nyüvi az asszonyt, mint berkekben a kendert, nem adja fel könnyen. Olyan ember az.

Egy kereskedő eszes fajta, mindazonáltal nem értette, minek az állhatatosság Kicsi Ángi Esztertől, ugyanis jó ideje nincs hír emberéről. Az első, front mögül jött értesítést, miszerint tüdőlövést kapott, bizonyára felülírta végzetes fejlemény: Kicsi Ángi Vencel hősi halott, sírján gyenge lábon nyírfakereszt, vecsernye idején csúcsán átlőtt birodalmi vaskalapot kongat a szél. Volt hát Kicsi Ángi Eszternek szál keresztje Galíciában is, teleholddal járó Gyenge Gyertyán György a kínált portékához vágott sanyarú képe nagyon is hamis volt, mint a ragyás esőben sütkérező nyári dűlő, viszont eléggé tolakodóan nyújtotta az asszony felé a fekete kendőt: annak fejében ingyen adnám, gondold meg, asszony...  

Selyem, állította, hozzá rókaarccal hunyorított, szájában fogpiszkálót forgatott, és ravaszul belesett a pruszlik mögé. Az asszony keresztbe tett karjai kidomborították a kebleit, az őrjítő fertály mélyülő vágatába belegurult millió rozsdaszínű szeplő.  

Selyem, hagyta rá Kicsi Ángi Eszter. Soknak találta körbehordozni tekintetét a kereskedő nagy kerek, sugárzó fején, megállapodott inkább rusnya szemölcsön.

Hogy a szerb hadifoglyok alaposan megnézték az asszonyt elölről-hátulról, s azt gondolnánk, szemrevalóságán valamelyest rontó enyhe púpja miatt álltak el attól a szándéktól, amire gondolna az ember, amikor a fehérnép egyedül marad, mert férje a galíciai frontokon harcol, s valamiféle jóvátételként osztottak ki a púpos asszonynak három embert, hadd vigyék a gazdaságot tovább. Azt nem mondhatnánk, három derék munkabírót, a magyar parasztgazdasággal kompatibilis gazdaerőt kapott volna az asszony, inkább a dél-szláv hegyi életmódhoz szokott, kopottan zöldes gyíkemberek, akik sütkérezni szerettek inkább. Montenegró több végletű klímájára nézvést bírták a verő napfényt, mint más a hűs árnyékot, vagy akár a kemény telet. Csak Mirkón, a szőke, harmincas szerb foglyon csillogott verejték, ilyenkor fogta a nyakában függő bőrzacskót, amit nem tudni, miért hordozott magával, végigtörölt a homlokán. Az idő feladata lett volna finomítani valamit a bőr jellegzetes bűzén, de elmulasztotta megtenni, úgyhogy erősen taszító bűzt kent fel arcára a szerb, amit társai bizonyára megszoktak. Kiderült, nekik is van hasonló bőrtasakjuk, ami egyáltalán nem kincstári ellátmány. Leölt szamár herezacskójából érlelték, varrták madzaggal ellátva, így jártak kecskevásárokba, benne dinárral, esetleg kevéske osztrák koronával.

Hogy mit csinál teleholddal járó Gyenge Gyertyány György este, sötétedés után? Hármaskereszt erdősége felől ereszkedik alá, s mint a szőlőpásztor, jön ösvényén eléfelé. A kertekben feltűzi magát sasfákra, bevilágítja a szénaboglyák tetejét, benéz Kicsi Ángi Eszter udvarára. Megnézi, az ajtó kulcsa nem fénylik-e fel a zár külső likában felejtve, benéz a filegóriába, szerre számba veszi a tátott szájjal horkoló szerbeket, megvannak-e mind, Djordje nem vette-e rá Kicsi Ángi Esztert, hogy háljon katonával. Látta, hogy nem, megrugaszkodott, reccsent a gang deszkája, onnan karnyújtásra az ablak párkánya. Szép, amikor a Hold besüt, bár van, aki inkább a fal felé fordul. Az asszony hanyatt, a szőtt pokróc lecsúszott a földre, eközben combjai között és ágyéktájon aláereszkedett a hálóinge. Szépséges, titokzatos hullámzású völgy. 

Éjfél előtt valamivel a bagoly ideje, huhog. Ébredt a hálni magára hagyott asszony, tudta, nem jó, baljóslatú jel, ha huhog a bagoly. A denevérek véresre karmolják a Hold arcát, vérszínű égi golyó, éjszakánként szeret elvérezni, ha pedig rejtőzni van kedve, eltakarják a felhők sűrű szövésű függönyei, mint húsvétkor a naplementét fájdalmas Veronika vérvörös keszkenői; teleholddal járó Gyenge Gyertyán György arca rossz színű, salakos, mondják, a rossz vér habja leülepedik az arcokon; a gang alatti krizantémok imádják a permetező hideg estét, ilyenkor a kikapós asszonyok nyakába gyöngyöt rak a harmat.

Gyenge Gyertyán György megkopogtatta az ablak üvegét, mondta halkan, tedd szét a lábad, Kicsi Ángi Eszter, legalább hadd lássam, különben én rakom széjjel.

Folyjon ki a szemem, ha igen!

Folyjon ki a szemem, ha nem! 

Az asszony riadt arcát elmosta az ablaküveg homálya: az éjfél előtt jelentkező látogató bő eresztéssel rálehelt. Hallotta a kiszólást, folyjon ki a szemem, ha igen! Gyenge Gyertyán György látott egy kövér vízcseppet lefutni az ablaküveg fényén. Nézte az asszonyt, amíg nem látott már semmit. Várta, hogy a hegy mögül jöjjenek a felhők.  

Ki van merítve a kút, gondolta ingerülten újholddal járó Tarisznyás Nagy Mihály, és maga mögött betette a kaput. Ekkor még serényen lépett ki. Nem mintha sietett, inkább maradt volna még, amíg maradni lehet Kicsi Ángi Eszternél. Ha ki kell lépni a kapun, akkor ki kell lépni a kapun. Akkor még nem volt felszorítva neki, csak vászonpánttal, szalaggal. Egyáltalán nem haszontalan matériák; a bőrök megfelelő használati utasítás nélkül idő után kifényesednek, zsírosodnak, kellemetlenül bűzösek, ezzel szemben a parasztszövésű vászonanyag erősen tartós, olcsó, ami viszont felróható: nem rugalmas, mindeneknél hamarabb kérgesedik, végül, mint a kapca. A távozó emberünk féltékeny gyűlölettel nézett vissza a szerbekre. Otthon mégis átgondolta: nem kell gyűlölködni a szerbekre, a szerbek szerbek, Kicsi Ángi Eszternél is szerbek.    

Hírlett délen, senkinek számot nem adó titkos örömházakat ajánlatos volt bőrtasakkal látogatni. Miért? Mert a zacskó szája szorosra szaladt a madzagon. Gazdag török kereskedők pénzére utazó, Itáliából átkapott, Fiumében finomult, mégis divatjamúlt kurvák erősen tiltakoztak Genoveva asszonynál, az örömház másfél mázsás, ékszerektől csörgő tulajdonosánál, ha megérezték az érlelt szamárbőrt a parasztkuncsaft nyakában. Mindent a cicákért, a házanya azonnal intézkedett.

Az enyhén púpos asszony bátran viselte az idegen, akárhogy is, ellenséges férfiak fizikai közelségét, érezte a szagukat, a büdös bagariaszagot, sőt, nemhogy bátran viselte, egyszer túllépett minden határt, erősen provokatív dologra ragadtatta magát. Akármi megtörténhetett volna, ha tekintettel vagyunk a háborús időkre, amikor a férfiak nőjüktől távol, a szokatlan hőség ellenére a tűző napon félkönyökre fekve nézték a kúton vizet merő Kicsi Ángi Esztert. A vödörből fedetlen melleire csurgatta a vizet. A foglyok helyükön maradtak, nem álltak fel sunyin, tettetve, hogy dolguk akadt a szalmakazal mögött, merthogy az asszony miatt beindultak volna, de nem indultak be a zuhanyozó nő láttán. Az ilyenre mondják falun, bolondklári, bolondklári, ételét nem esszük, italát nem isszuk. Ráadásul borzas, tán hull a haja is, bűzt árasztanak testhajlatai, ám a szerb hadifoglyok egyáltalán nem jöttek zavarba a magyar asszonytól, elképzelhetően láttak már a montenegrói hegyekben Kicsi Ángi Eszterhez foghatót, ha volt púpja, ha nem volt.

Az Adriáról visszasütő Nap jó időt ígér másnapra. Vörösrezes estefelé Isabel hajladozik nyári födés alatt, feji a juhokat, hőség van. Isabel a mellére csorgat a Celisics-patakról hozott hűs vízből, aközben fel-felnéz a völgyből felkerült nevenincs leányra. Husánggal tereli isztringa[1] felé a juhokat, a fejőasszony a tekintetével tapogatja a lány derekát, hogy Ranko, a Gelitics-patakán túli esztena[2] fiúja nem tett-e kárt benne. A Dinári-hegység erős, vértisztító levegője ellenére mindegyre erősen tüzes pattanásoktól felforr a legény. Mindhiába, a völgyben kevésbé kaphatósak olyasmire az ortodox keresztény leányok, annál is inkább nem, mert a Hercegovinából leszivárgott muszlim nők legalább olyan nyomasztóan átfedő megfigyelés alatt tartják a Gregoty-havas leány- és asszonynépét, mintha a kegyes, de annál szigorúbb kármelita nővérek tennék, vagy mint hajdan Khümer bég fegyveresei a Nikál-erődből. 

Isabel szál magában feji a sereget, mióta háború van, és Djordje hadifogoly, a szerbek között leghallgatagabb, bizonytalan rangú altiszt, holott neki kellene a legtöbbet rikácsolni, parancsokat osztogatni szakadt és bűzös katonáinak. Legalább annyit parancsolni, közlegények, szedjétek össze magatokat, kifelé az árnyékból, indulás a folyóra, merítkezzetek nyakig. Figyelmeztette szerbjeit, ne nagyon mutogassák meztelenségüket, mert a mély víztől valamivel feljebb falusi asszonyok szapulnak, legalábbis oda járnak mosni, öblíteni csütörtök kivételével, mert nevezett napon alázattal lehajtott fejjel, sorba mennek fürödni a kolostor novíciusai. A gvárdián kíséri őket, úgyhogy fürdőnapon szerb hadifoglyok az atyákkal együtt merítkeztek nyakig. 

A szerbeknek nem volt feltűnő a jó néhány barát, eléggé sok csuhást láttak megfordulni Bosznia-Hercegovinában, bár legtöbb kolostor romokban hever az oszmán után, kecskék terepe lett a kerengő. Djordje emlékszik egy meglett atyára, bizonyos Krizasztémosz páterre, aki többször megjárta Szentföldet, hozott Józsefet kisdeddel ábrázoló színes szentképet, ikont, egyre megy. Felcsavarva hozta, ha többet, titokban elajándékozta a keresztény ortodox családok között. Inkább bizantinus szentkép, mint nyugat-római lenne, legalábbis van benne markáns átmenet Róma és Konstantinápoly szentjeinek képi ábrázolásában. A tizedes nagyanyja érezni vélte a szentkép áradó illatát, illatfelhő, lila levegő, mint akácvirágzáskor. Az öregasszony feszt az Ácshoz imádkozott árvizek, aszályok, háborúskodások idején, családilag imádkoztak a montenegrói királyságért. A matuzsálem bizonyára akkor is Szent József közbenjárását kérte, amikor a szétvert szerb sereg délkeletre vett menekülő irányt Mackenzie elől, csakhogy a bolgár sereg elvágta a Drina-hadosztály útját. Fohászkodott, ha erős aszály pusztított. Ha hírlett, hogy a Tara vize félig-meddig kiszáradt, pedig mindig bő vízzel látta el a fennsíkot, sőt Djordje nagybácsija is a szóban forgó folyóba fulladt, jövet Konstantinápolyból, ahonnan kétes hírű ötvösöktől készített hamis ezüstserlegeket szállított szamárháton. A csacsi kijutott az örvényből a rakománnyal, a kereskedőt többé nem látták. Az állat istrángját megragadták úton álló zsiványok, majdnemhogy járhatatlan ösvényeken felrángatták a hegyekbe, a montenegrói királyság katonái kerítették kézre valamennyit. A szamár bőgése árulta el a banditák rejtekhelyét, a jószágot később a katonák leölték, méretes herezacskóját természetesen körbenyesték, a kincsen a katonák és a hatóság osztozott, miközben némelyikük alázattal áldotta Allah nagyságát.  

A foglyok valamiért mindig megriadtak, ha nyekkent, nyikorgott a kútgém, ha fejlett vadgalamb, csirkére vadászó varjú szállt ostobán károgva, esetleg az ájertől mozdult. Azt mondták, szellemek járnak. Az öles kútágast Tarisznyás Nagy Mihály hozta valamelyik havasról, tölgyfa, mi más lenne jó ágasnak. Nem hitték el az emberek, hogy agglegényünk egyedül, sajátos rönkmozgató technikájával tette fel szekerére. Csodájára jártak fuvarozó férfiak, a töke, kétségtelen, ekkor ereszkedett le; ettől kezdve nem tudott székely harisnyában járni, valamiféle négynyüstös vászonból varrt kötényt kötött maga elé, nagy zsebbel ellátva, mint a piacosok, benne süllyesztette el két lapát kezét, ennek ellenére akárki láthatta, hogy a heréit emelgette. Ettől kezdve állandóan a heréit emelgette, nyekkent ilyenkor, akár a szekér tengelye, az asszonyok félrefordították a fejüket. Az asszonyok három esetben szokták félrefordítani a fejüket: ha csuhás baráttal találkoztak félreeső úton, mezei ösvényen; ha Tarisznyás Nagy Mihály a heréit emelgette; ha lovasok a csődör műszerét igazgatták a kancába, csupasz kézzel vagy korbácsnyéllel; ilyenkor nagy röhögéssel, visítással, nyerítéssel, sok-sok megjegyzéssel, noha megmondták a szerzetesek, költöztessék el a nép szeme elől a lóverejték bűzű hágatót, de nem.

A kútgémmel nyekkent néha Kicsi Ángi Eszter. Ilyen a magyar asszony, nagy, sápadt keblekkel, kigyúlt arccal, mélyen ülő fekete szemekkel, legalább olyannyira távolian, mélyen, hogy csakugyan azt hinnénk, sokat kell mennünk hegyeken-völgyeken, amíg az asszony közelébe érünk, hogy acélosan hidegen, félig-meddig borzasan nézzen, mit akarunk. Mindig mintha tegnap fésülködött volna, vagy lehet, egy hete már annak, a csontból készült kolozsvári csat szépen, alattomosan elereszti az asszony hajtincseit, a haj pedig olyan, mint a hűség, selymesen síkos, ha nincs szorosra kötve, szétfolyik, mint a víz a zsilipeken. Kicsi Ángi Eszter nem enged, pedig az enyhe púpja miatt is engedhetne a hűségből, akadt volna mohó férfiú, kiugró állal, sokatmondóan hosszú orral, ablakszemet kopogtató, tornácdeszkát feszegető, zárt kaput sarkából kiemelő férfiú, bár nem feltételezhető ilyen erő annak karjaiban, aki selyemkendőkkel házal, hoz az asszonynak drávaszögi hímzést, fekete mezőben fehér kakasokkal...

Gereblyefogat eperfából kell hasogatni, szólt Djordje. Mondhatnánk, könnyű volt a szerbnek kitalálni, hogy mi jó gereblyefognak, miután meglátta az ereszen háromszögben záró, gerendákon száradó hasábokat, amit az asszony rakosgatott fel, miután szekercével kinagyolta. Jó lesz dongának, mondta, a kék Izabella rendesen terem... Időközben a galambok tanyája lett, befészkeltek, költöttek, s amikor erősen röpdöstek a fészek körül, az asszony tudta, hogy menyét jár, ilyenkor gondosan bezárta, eltorlaszolta a tyúkólat. 

Akkor is menyétjárás volt, amikor Djordje a zsebkésével kónuszosra faragta a gereblye fogait, mutatva a társainak, hogyan kell gereblyefogat faragni, miközben nem is oda figyelt. Érdekes, szép kerek, vonzó, gondolta, az asszony enyhe púpja nem emelkedett ki. Mirko és Drojovics is az asszonyt nézték, de azonnal elfordultak, amikor Djordje éles, tőle szokatlanul szikrázó tekintettel kezdte méregetni a két közlegényt, mint aki ölre akar menni velük. Pillanatok múlva szelídebbre fogta.

Nézzétek, mint az én Isabellem, amint fönt a hegyekben juhot fej, tejet szűr az esztenán...

Mint az én Jádránkám, tele kosártól meghajló asszonykám, tojással jár ki a piacra hétvégén, mondta Drojovics.

Lehet, Drojovics képzelte mindössze: Jádránka szemkontaktus létesít ismeretlen gyökerű vagy ismert gazdag urakkal. Törökös viseletű albán, makedón férfiakkal, akik nőt néznének maguknak a piacon. Hosszú szárú pipák füstjébe takarják arcukat, párnás ujjaikat úgy mozgatják a pipaszáron, mint fúvós a hangszerén, nagy, drága ékköveket foglaló gyűrűket mutogatnak, a lány láttán megrángnak olajjal kikent bajuszok, vastag szemöldökök, fél kezüket a salvadar[3] korcát leszorító széles öv alá fúrják, a buggyos nadrágjukat záró mandzsetta szorítását meglazítják, hogy jobban keringjen a vér az ereikben. Ha a nadrágszár mandzsettájának gombja színaranyból van, és nem ócska isztambuli bazári hamisítvány, akkor kétségtelen, gazdag úr sopánkodik bő és engedékeny szoknyák körül, ha pedig színes és meglehetősen vékony anyagból varrt mellény domborít izmos férfiúi kebelt, akkor Jádránka odaadja magát, valahol a ragacsos déli gyümölcsligetekben. Meg is ejtik mindjárt. Az is lehet, másnap visszajön a lábaszárán aranymandzsettás úr kikent szőrű lovakkal, kocsival, viszi végképp szeretőnek Jádránkát. Átmenet a Tara-folyó hídján engedélyt kap, hogy egyszer még visszanézzen. A kosárban maradt tojások egyszerre mind megzápulnak.  

Drojovics később maga sem tudta, álom vagy csak képzelet volt a történet, elmesélte a társainak. Mirko okoskodott, mondta, ismeri az ilyeneket, mármint a szoknyákra utazó urakat. Mellényük belső zsebébe rejtett üvegcsék sarkos vonalai árulkodnak. Üvegcsében bujálkodásra serkentő folyékony szert tartogattak, Belső Kis-Ázsia rózsáiból főzik busás haszonnal, ezt megszentve a pravoszláv metropolita szigorúan megbízta a provinciákat ismerő, mozgékony parókus pópákat, gyakran mutogassák magukat piacon, szabad téren. Szenteltvízzel spricceljenek nyilvános helyek környékén, mindenekelőtt tartsák szemmel a sátáni rontásra hajlamos természetű, alkalmas életkorú lányokat, ortodox asszonyokat. Különösen azután lett fontos a megbízatás, hogy a Monarchia hadat üzent Szerbiának, és megvolt a szerb mozgósítás. A falvak, a völgyek, városok kifogytak az életképes férfiakból, mindösszesen a virágzó balkáni korrupció mentett fel a hadviselés kötelezettsége alól bénának, süketnek, elmebajosnak minősített makkegészséges férfiakat. Radonovics emlékezett, ilyen üvegcsékről beszélt neki Jádránka, biztosította emberét, ha ilyen urat lát a környéken járni, ő mindjárt lesüti a szemét, mert mindig szembe áll a Nappal, hogy legyen oka lesütni a szemét, sőt szemellenzőt is legyen oka tartani, különben erősen undorodik a szamárkanca avas tejével kikent arcoktól. Itt Rodanovics meg is nyugodhatott volna, ám ha továbblépett, mindjárt felzaklatta a pópák beszélt aljassága. Hírlett, hogy a klérus is szert tett a szóban forgó illékony csodaszerre. Amellett, hogy bazsalikommal spricceltek a romlékony és romlástól veszélyeztetett, különben Jádránkához hasonlóan tisztességes, a klérus szavaira erősen hallgató asszonynép háza táján, ilyenkor a pópák a kis üvegcséből is hintettek, türelemmel megvárván a meggyőzés szavai és a csodaszer együttes hatását, fejüket, orrukkal elé felé, az asszonyok lába közé fúrták...    

Tarisznyás Nagy Mihály a kúton látta mozogni Kicsi Ángi Esztert könyökig feltürkőzve. Fatekenőben víz habzott, sűrűn pukkantak el szennyes zsírok színes buborékai. Látott még hét legyártott gereblyét, valamennyit asztagnak állítva, fogakkal szalmába fúródni. Mintha a szalmakazalt karcsúsítani kellene. Megtépni szálára. 

Nem is nadrágot mosott Kicsi Ángi Eszter, hanem hosszú szárú, bokán felül madzaggal átköthető alsót. Kinek mosni magyar parasztgatyát? Megmozdult az agglegény ágyéka, előbb savas lett a szája, majd lassú átmenettel édeskés hányinger fogta el, sérvét mintha a gyepen húzta volna, elvonszolta magát az ecetfasor alatt.  

Megkoppant az ablaküveg a világos holdfényben.

Folyjon ki a szemem, ha igen!

Folyjon ki a szemem, ha nem!

Hideg kéz szorítását érezte Gyenge Gyertyán György, a nyakához kapott. Nem tudta lefejteni a kéz bilincserős szorítását. Látta, hogyan kerekedett az őt fojtogató alak tekintete, az ő szeme pedig majdnem kiugrott a helyéből. Látta jönni a felhőket az erdőségek felől, a baglyok megszólaltak, huhogtak agresszíven, körülöttük denevérek elkezdtek rajcsúrozni, véresre karmolták a Hold képét. 

Djordje, sziszegte Gyenge Gyertyán György, mintha lett volna még értelme valaminek.   

Nőttek és nőttek Kicsi Ángi Eszter mellei, mintha ellensúlyozni akarnák az asszony enyhe púpját. Ágyhoz köthető asszonyi szerelem eredménye, amihez ‒ azt hinnénk ‒ a férfi titkon adja a magáét. A szerelem mindenkinek a fejében a maga képzelete szerint zajlik, úgyhogy nincs miért takargatnunk semmit, mintha mindig szégyenünket rejtegetnénk, bukdácsolt gondolatmenetén újholddal járó Tarisznyás Nagy Mihály.

Látta a párkányról az asszonyt Djordje karjából kifordulni. Fájt: az undor enyhe jele sem mutatkozott az általában közömbösséget prezentáló asszonyarcon. Megállapította, vállaltan minden a nyilvánosság előtt zajlik. Háború. Üzekedés. Sírás. A halál.

Nem is törölte meg kézfejével kiázott szemeit. Vizenyősen nézett bele a kinti elmosódottságba, érezte a légbeli suhanások közvetlen közelségét. Szellemek? Baglyok? Denevérek?

Semmi sem változtat semmin, mondta a tátott szájjal, nyitott szemmel, hanyatt fekvő Gyenge Gyertyán Györgynek.

[1] fedetlen juhkarám

[2] szállásgazdaság, legelőterület

[3] bőre eresztett törökös nadrág

A novella lapunk 2023. októberi számában jelent meg, valamint olvasható a szerző Ölelni galagonyát című kötetében, melyről több információt ITT találhatnak.